2005. 09. 30. 19:35 Lakik itt a házban egy öreg hölgy (én csak Büdi néninek hívom, persze szigorúan a saját magam társaságában), aki előszeretettel eteti azokat a drága vírushordozó galambokat. Soha nem hinné el nekem senki, aki még nem lakott galambok társaságában, hogy mi galamb kaka mennyiséget tud termelni megközelítőleg 50 példány, egy nap leforgása alatt, a függőlegesen száradásra kiteregetett alsó nacikon. A szembe szomszéd hitt a szóbeszéd és a folklór által terjedt véleménynek, miszerint ha csúnya zörgős nylon zacsikat csíkokra vágva az erkély korlátjára kötözget, a galambok távolmaradása biztosított. Persze biztos vannak jó ízlésű galambok, akik ezen zacsik látványán elborzadnak és inkább a közelben lévő, galambszemmel is sznobnak nevezhető Blonde párkányán megkapaszkodva ürítenek, de a többség tudomást se véve a zacsik látványáról, ugyan azzal a sztoikus nyugalommal sza..nak és sza..nak és csak sza..nak. Mondtam is magamnak, ideje lenne venni egy-pár új alsó nacit.

 2005.10.07. 19:48 Csak ketten ültünk még a bambi presszó teraszán, Matild néni szerint ilyen kora őszi reggel az emberek sokkal nehezebben veszik észre az ismerőst, mert mint mondta telítődtek a nyaralás alatt szerzett új ismerősök képével. Valahogy így lehet ezzel anyám kutyája is. Egy hónap kiesés után, mikor anyám Szokolyai kerítése mellé értem, Zsömi morgó hanggal és biztonsági őröket megszégyenítő tekintettel figyelmeztetett, hogy nem vagyok szívesen látott személy az udvar belterületén. Morogtam is miatta, az a rohadt sok turista, aki erre indul el, hogy vállán a szimatszatyorral vagy a trendi Salewa zsákkal meghódíthassa a Csóványost, majd a Nagy-Hideg-hegyi turistaházban lekváros tésztát egyen és utána még elérje az esti fél 8-as vonatot, hogy a Csonttörőt már nézhesse a tévében, miért kellett nekik anyám kutyáját, ezt ez egyébiránt oly kedves Zsömit felzaklatni? Matild néni mintha csak hallaná gondolataimat, rezignáltan bólogat, belehörpint rumos kávéjába, s csak úgy a...

Mindig ez van. Volt munkám. Szerettem csinálni. Már nincsen. Idestova három hónapja keresek munkát, sajnos nulla sikerrel. Nem okolok senkit, talán csak magamat és a világot. Magamat azért, mert képtelen vagyok másként, másnak beállítva eladni magam, mint ami és amilyen vagyok, a világra meg, mert nem tart igényt rám. Fő probléma, (hogy egy fejvadász szavaival éljek), nem vagyok versenyképes a mai piacon. Ez abban merül ki, hogy: egy olyan diplomám van (és csak egy), ami semmire nem használható (erdő-mérnök), ha csak nem ebben dolgoztam eddig is és e területen keresek munkát. Ami persze lehetetlen, hiszen apák adják át munkájukat fiaiknak az egyébként is belterjes szakmában, és mint köztudott, én zabigyerek vagyok. És amúgy sem párosítható semmilyen más szakmával, nem alapja egy másik szakma elsajátításának. nem beszélek angolul, maximum turista szinten, pedig ma már egy eladónak is tudni kell angolul, hogy ki tudja mondani a beosztását: Sales Manager. a kereskedelmi, értékesítői...

Eléggé földhözragadt, és a tényekben hívő emberfajtának tartom magam, mégis, egyszer egy kedves ismerősöm ismerősével, csináltattam egy horoszkópot és a vele járó elemzést. Fontos megjegyeznem, hogy mindez kb. 8 éve történt. Ha értesz hozzá, nosza, számold ki te is, megadom a paramétereimet. Talán mondasz valami újat. Születtem 1972.01.13-án, reggel 7:15 körül, Szentendrén. Asc: bak 15° Mc: skorpió 17° (ha minden igaz) Meglepő, egyszersmind félelmetes volt az a tény, hogy egy engem nem ismerő ember, pár adatból, olyan dolgokat mondott el, ami már tényleg lezajlott. Persze nem konkrét történésekre gondoljunk, csak a helyzetek leírását adta meg. A jellemem szinte 100%-os pontossággal adta meg. Még azokat az általam rejtegetett hibáimat is felsorolta. „pozitívumok: kitartás, kreativitás, kézügyesség, akaraterő az utolsó pillanatban, változni képesség az idős korban egyre inkább, vezetői hajlam (szigorú, de emberközpontú), segítséget a barátoktól kap (főleg nőktől), stb.” „negatívumok:...

Rég nem írtam ide, sőt, már oly rég nem jártam itt, hogy a jelszavamra sem emlékeztem, de hát ez is olyan, mint a festők költők alkotási menete. Ha nincs ihlet, ha nem tudsz mit kiírni magadból (és ehhez nem kell valami életút katasztrófa), akkor nem érdemes a szavakat közhelyesíteni azzal, hogy egymás után írjuk. Szóval most úgy fest, megint vannak dolgok, gondolatok, amik nem hagynak nyugton, így valószínűleg pár sort megint írni fogok az elkövetkező időszakban. Addig is egy szösszenet a globális felmelegedéssel kapcsolatban: Aki amellett van, hogy takarékoskodjunk a benzinnel, az emelje fel a jobb lábát! És most a bal lábát, Újra a jobb lábát, És most megint a bal lábát ;-)  

Késő este. Halkan súgta ritmikus kattogásával a falióra, hogyan múlik a téli fáradt idő, percről percre. Kint elcsöndesült a világ erre a pár órára, mindenki, ha csak egy rövidke pillanatra is, de figyel a körülötte lévőkre. Fura ez a karácsony. Nekem legalábbis az. Ilyenkor mindig azok jutnak az eszembe, akiket én szeretek vagy tisztelek, esetleg hiányzik az életem folyamából, de tudom, hogy ők nem gondolnak rám, nekik nem hiányzom, nem tisztelnek, talán nem is szeretnek. Elveszített családtagok, elvitt gyerekek, szunnyadó barátok és barátságok, régi és örök szerelmek, volt tanárok, mentorok, mindenki, aki adott valamit, akár tudat alatt, amitől több, összetettebb lettem. Persze minderről az emlékeket felszínre hozó karácsonyi illatok (fenyőgyanta, bejgli, éjféli káposztaleves), az emberek, de legfőképp az apjukkal az utcán izgatottan a nagyihoz siető gyerekek arca, és az a csend, ami rátelepszik a lakásokban megnyugodott családok világára, az tehet. Igen, irigy, hiú, és szomorú...

Könnyed ráérős léptekkel haladtam lefelé a szerpentines gyalogjárón, kikerülve a turistáktól oly hangos részt, s inkább az ősztől színes fák között mentem, vállamra vetett kordzakómmal, s gondolataimmal. Szép nap volt. Túl voltam egy kellemesen elköltött ebéden, hála a mindig gondoskodó keresztanyámnak, egy finom feketén és egy hosszú szünetekkel tarkított beszélgetésen. Ez e nap, mint mondtam, szép volt. Egyike a legszebbeknek, s mégis talán életem egyik legszomorúbbja is. Egy kanyarhoz érve, kimásztam egy kiszögellésre, s a sziklán ülve, honnan gyönyörű látvány nyílt a szombat délutáni Budapestre, rágyújtottam egy gauloises-ra. Ekkor egy sokszor összehajtott kis papír fecnit vettem észre a porosan szétterülő falevelek tetején. Önkéntelen mozdulattal felvettem, és hirtelen részese lettem egy ismeretlen ember fájdalommal teli életének. Csak pár sor volt és egy vers, melyet talán ő írt talán más. Miközben olvastam, a világ egyre messzebbről zúgott körülöttem, majd teljesen...

A lecsó még gőzölgött a lehajtható asztalkán, olyan taknyosan a sok tojástól, mikor először tudatosult bennem, hogy már megint álmodozom. Mindig ez van velem, ha a szükségleteimnek élek. Miközben megint fel kellett állnom, hogy a villa helyett kanalat vegyek elő, azt kezdtem el ecsetelni neki, hogy milyen szörnyen idegölő volt ez a nap. Persze nem válaszolt, csak mosolygott, féloldalt dőlve, a kezére támasztott arccal. Bele néztem a szemébe, és abban a homályos csillogásban láttam, hogy ez a nap is csak egy volt a többi hétköznapból... kicsit elméláztam. A keddi rozskenyeret morzsáltam mikor megint feleszméltem. Már nem volt ott. Képzeletem kikapcsolása messze vitte. De hallottam a két gyönyörű fiam nevetésével váltakozó veszekedését a szobából. Szívem gyorsabban kezdett verni. Hát meggondolta magát, végre megint engedi, hogy nálam lehessenek a hétvégén? Nem merek felállni, zsigereimben érzem, ez is csak délibáb. Eszter anyai önzősége annyira él még bennem, hogy tudom, nem lehet való...

A bűvész a trükk közben kardját orrán egyensúlyozta, de hibázott. Legyintett, ez csak szemfény vesztés. 2008-08-29

Csak ketten szagoltuk a padló felmosása után maradt fáradt olaj szagát. Olyan érzés volt ezen az őszi nyirkos hideg hajnali 3É járaton, mikor a visszapillantó keretében egymásra néztünk a buszsofőrrel, mint az atomvillanás utáni első találkozás egy másik életben maradttal, akit elismerünk, hogy ő is képes volt rá, de a hatalmas üres tájon mégsem tudunk vele osztozkodni, ezért csak egy furcsa pillantást vetünk egymásra, s mindenki megy a maga útján. Ő rója szomorú és a tömegben is magányos köreit, én, meg mint letűnt korok páncélos lovagja kirekesztetten bolyongok az emberek között, figyelve, ki hogyan fosztja meg magát a boldogságtól, miképp kerüli el egy hirtelen lépéssel a nőt, akit talán neki szánt volna a sors, vagy, hogy ép undorral fordul el a szerencséjét hozó pillanattól. Nem hiszek a sorsban, csak az emberek okozta véletlenekben. A sorsnak nincs köze hozzá, hogy nem ő ül a csukló utáni egyes széken, és hogy nem én nézek ki fásultan egy számomra érthetetlen gombokkal övezett...

Remélhetőleg néha néha sikerül ide feltöltenem újabb irásaimat. Köszönöm ha keresed és olvasod.