Magányos karácsony

Késő este. Halkan súgta ritmikus kattogásával a falióra, hogyan múlik a téli fáradt idő, percről percre. Kint elcsöndesült a világ erre a pár órára, mindenki, ha csak egy rövidke pillanatra is, de figyel a körülötte lévőkre. Fura ez a karácsony. Nekem legalábbis az. Ilyenkor mindig azok jutnak az eszembe, akiket én szeretek vagy tisztelek, esetleg hiányzik az életem folyamából, de tudom, hogy ők nem gondolnak rám, nekik nem hiányzom, nem tisztelnek, talán nem is szeretnek. Elveszített családtagok, elvitt gyerekek, szunnyadó barátok és barátságok, régi és örök szerelmek, volt tanárok, mentorok, mindenki, aki adott valamit, akár tudat alatt, amitől több, összetettebb lettem. Persze minderről az emlékeket felszínre hozó karácsonyi illatok (fenyőgyanta, bejgli, éjféli káposztaleves), az emberek, de legfőképp az apjukkal az utcán izgatottan a nagyihoz siető gyerekek arca, és az a csend, ami rátelepszik a lakásokban megnyugodott családok világára, az tehet. Igen, irigy, hiú, és szomorú vagyok. Nem, ne gondolja senki, hogy nekem nincs minek örülnöm. Hátam mögött hagytam sok rossz dolgot, és akár ennek is örülhetnék. Idén még nem is egyedül kellett a karácsonyfát díszíteni, és van, aki szeretetével mellettem van, de azok a dolgok, amiket akartam és még is elveszítettem, azok fájdalmasan hiányoznak. Az a két gyönyörű fiam, vajon hogyan ünnepel? Eszükbe jut e, egy elmosódott férfi arca, aki valamikor még, mint az apjuk, azok közé tartozott, aki a kért csillagok helyett az egész mindenséget hozta le nekik? Egy pillanatra megállnak e, hogy egy gondolatfoszlányt rápazaroljanak, az öröm közepette? Elmosolyodnak ezen ők is, hogy igen, még lesz karácsony, mikor egymást átölelve akár könnyezhetünk is? Remélem, igen. Gyertyát és füstölőt gyújtunk, csöndben üldögélünk. Mind a ketten csak a gondolatainkban vagyunk aktívak. Három nap ünnep, s lám ez az egy is soknak tűnik akkor, ha az ember nem oszthatja meg másokkal és mindenkivel. 2005. 12. 27. kedd, ebéd ideje. Odakinn esik a hó, idebent meg szól Ágnes Vanilla, József Attila c. lemeze (nem szeretem József Attilát, de ez a csodálatos spiritualitás, ami ebből a nőből, a hangjából, előadásmódjából árad, és ez a csendes határozottságot képviselő zenei háttér/szinte csak klasszikus gitár szól/, ha megszerettetni nem is, de közelebb hozni mindenképp képes volt). Mint a téli létet kihagyó növények, a hidegtől reszketve megbúvó állatok, én is vegetálok, testi és lelki hibernálódásba révedtem. Gondolataim szívverése a létfontosság határára lassult, testem nem igényli sem a táplálék adta erőt, sem azt a nyugodt sétákat, mikkel gondolataim is táplálkoznak. Csak vagyok. A fűtés renyhesége sem zavar valahogy. Gyomrom sem kívánt mást, csak késsel pucolt, és gerezdekre szelt apró fonnyadt almák ízét és egy kis sajtot, meg a tegnap készített forralt bort. A szembe szomszéd is csak rezignált, gépies mozdulattal húzza résnyire függönyét, s néz körül a néptelen utcán, mintha várna valakit, ő is. Mintha várhatna valakit. Én sem. Próbálnék feladatot kreálni magamnak, de valahogyan semmi nem fontos annyira, hogy mást és másképp tegyek, mint hogy itt üljek, és nézzek kifelé, a hópihéktől zavaros semmibe. Pár nap múlva a 34. évembe lépek, és úgy érzem több ez, mint amit jelenthet 34 év. Nem öregnek érzem magam, hanem inkább fáradtnak, túl sok mindent megéltnek, és csalódottnak. Ezt a Jézusi életet felgyorsította, többnek mutatta az a sok tanulás az élettől, ami nekem jutott. Nem panaszkodom, csak összegzem a létem eddigi iskoláját, melyben a vizsgáig még így sem jutottam közelebb. Tanultam az éhezéstől oly élénken megmaradt gyermekkori emlékekből, a kirekesztett fiatal fiúi élet pofonjaiból, a naiv hitből, hogy létezik igaz család, majd a válásból, mellyel elveszítettem a két legfontosabb embert, akik magukban hordozhatták volna minden, mégis kevéske erényem. Tanultam a nincstelenek világából, a hajléktalanokat ért megvetésből és megtagadásból, az újrakezdésből, a testet lassan felemésztő és kisajátító rákból, az akaratból, az egyedül megélt kitartásból, az ismét újrakezdésből, és a tudatra ébredésből, hogy már sok mindenhez késő. Most is tanulok, hiszen e csend is tanít, okít rá, miképp múlik el valakiségünk szépen lassan, anélkül hogy életünk élete legyen valaki másnak is.

2005-12-24