Egy elvesztett levél
Könnyed ráérős léptekkel haladtam lefelé a szerpentines gyalogjárón, kikerülve a turistáktól oly hangos részt, s inkább az ősztől színes fák között mentem, vállamra vetett kordzakómmal, s gondolataimmal. Szép nap volt. Túl voltam egy kellemesen elköltött ebéden, hála a mindig gondoskodó keresztanyámnak, egy finom feketén és egy hosszú szünetekkel tarkított beszélgetésen. Ez e nap, mint mondtam, szép volt. Egyike a legszebbeknek, s mégis talán életem egyik legszomorúbbja is. Egy kanyarhoz érve, kimásztam egy kiszögellésre, s a sziklán ülve, honnan gyönyörű látvány nyílt a szombat délutáni Budapestre, rágyújtottam egy gauloises-ra. Ekkor egy sokszor összehajtott kis papír fecnit vettem észre a porosan szétterülő falevelek tetején. Önkéntelen mozdulattal felvettem, és hirtelen részese lettem egy ismeretlen ember fájdalommal teli életének. Csak pár sor volt és egy vers, melyet talán ő írt talán más. Miközben olvastam, a világ egyre messzebbről zúgott körülöttem, majd teljesen elhalkult
„Kedves! Kérlek, add vissza naiv szerelmemet, mit neked adtam egykor, s ne taposd el. Becsüld azt az érzelmet, amit érted éreztem. Ha ezt a verset elfogadod tőlem, s nem küldöd vissza, tudom, legalább barátságod megőrizhetem, és talán egyszer még élhetek is vele. De ha barátságod sem kaphatom meg, nincs miért élnem.”
A Szám kiszáradt, és agyam próbált előrébb járni a sorok között, mint szemem, így olvastam tovább.
„Szerelmedért feldúlnám arcomat
És annak minden gondolatját
S képzelmeim édes tartományát
eltépném lelkemet Szerelmedért
Szerelmedért Fa lennék bérc fején
Felölteném zöld lombozatját
Eltűrném villám s vész haragját
S meghalnék minden év telén Szerelmedért
Szerelmedért Lennék bérc nyomta kő
Ott égnék földalatti lánggal
Kihalhatatlan fájdalommal
És némán szenvedőn Szerelmedért
Szerelmedért
Eltépett lelkemet Istentől újra visszakérném
Dicsőbb erénnyel ékesíteném
S örömmel nyújtanám neked, Szerelmedért”
Csak ültem. Kezem, mintha csak az idő hűlt volna le, halványan remegett. Szívem, ez az élettől oly sok pofont kapott balek, most ritmusát vesztve verte élet-dalát. Sokan és sokszor kapunk elutasítást életünk folyamán, de ebben benne volt minden fájdalom, minden elkeseredés. Gondolataim cikáztak az érzelmek hullámain, mikor a világ csöndjéből egy fura, és gyomorszorító hang kezdte vissza enni magát. Tágult pupillám visszaszűkült a világra, fülem lassan kezdte újra felfogni az élet moraját, és lassan megértettem, hogy alant, a sziklapárkány alatt, valami történt. Remegő lábaimra álltam, s óvatosan kihajoltam. Egy a délutáni futásnak élő tréningruhás lányt láttam, kezét szája előtt tartva ijedten állva. Két narancssárga mellényes mentőst, ahogy hirtelen mozdulatokkal munkájuk végzik, és egy fiút is, a földön feküdve, furcsa kicsavarodott testtel. Mondom, szép volt ez az őszi nap. Még a sugarak hoztak egy kis meleget a fáradt arcnak. De szomorú is volt, mert a nyárral együtt, meghalt egy igaz szerelem is. Mire gondolsz most kedves?!
2005-10-18
