éjszakai utazás

Csak ketten szagoltuk a padló felmosása után maradt fáradt olaj szagát.

Olyan érzés volt ezen az őszi nyirkos hideg hajnali 3É járaton, mikor a visszapillantó keretében egymásra néztünk a buszsofőrrel, mint az atomvillanás utáni első találkozás egy másik életben maradttal, akit elismerünk, hogy ő is képes volt rá, de a hatalmas üres tájon mégsem tudunk vele osztozkodni, ezért csak egy furcsa pillantást vetünk egymásra, s mindenki megy a maga útján. Ő rója szomorú és a tömegben is magányos köreit, én, meg mint letűnt korok páncélos lovagja kirekesztetten bolyongok az emberek között, figyelve, ki hogyan fosztja meg magát a boldogságtól, miképp kerüli el egy hirtelen lépéssel a nőt, akit talán neki szánt volna a sors, vagy, hogy ép undorral fordul el a szerencséjét hozó pillanattól. Nem hiszek a sorsban, csak az emberek okozta véletlenekben. A sorsnak nincs köze hozzá, hogy nem ő ül a csukló utáni egyes széken, és hogy nem én nézek ki fásultan egy számomra érthetetlen gombokkal övezett szélvédőn.

Véletlen ülök ezen a buszon, pont itt és ebben az időben. 

 Nem terveztem és nem is akartam, hogy így legyen, és mégis. Sokszor azt érzem, nem jó hogy tudom, hibázhatok és ezzel a véletlenek megváltoznak, és új nem várt véletleneket szülnek, melyekre már tényleg nem vagyok felkészülve. Ez nem panaszkodás vagy zokszó. Én szeretem, hogy az élet ironikus, hogy van egy olyan érdekes fanyar humora, mellyel, ha megnevettetni nem is, de elgondolkodtatni mindenképp kényszerít.

Mikor leszálltam, tudtam, hogy utánam néz, persze úgy, mintha csak ellenőrizné, hogy zárhatja az ajtókat. Éreztem távolodó hátamon a tekintetét, de nem álltam meg, hogy a szemébe nézzek még egyszer. Hagytam, hadd vesszen bele a lassan ébredező Móricz Zsigmond körtér forgatagába.

2008.08.29.