A napfelkelte már hűvösebb volt, de kellemesen melegítette arcát a felkelő nap sugara, amint az öreg fenyő alatt üldögélve reggeli kávéját iszogatta.
Maga sem tudta, hogy az éles napsugár tiszta fénye, esetleg a felszálló cigaretta füst, vagy egy egyszerre lelket szorító és fájdalmasan boldogító érzés, mi amúgy is hunyorgó szemének sarkába könnyet csalt ezen az augusztusi reggelen.
Ritkán beszélő szája, most is csak a kávét elnyelni nyílt ki, de gondolatai, mint seregélyek raja, cikázott ide-oda, az emlékek horizontján.
Mint mindig, most is ő rá gondolt.
Ahogy akkor meglátta azt az arcot, amiben benne volt egy rövidnek tűnő hosszú élet, egy bájos mosoly mögött rejlő kemény tapasztalás.
Egy lány, egy nő, aki magában hordozta a tiszta boldogság sugarát és a nehéz kövek terhét egyszerre.
Hosszú évekig sorsuk kerülő úton járt, néha keresztezve egymást, hogy mikor a szükség győzött, segíthessék egymást, újabb lendületet adva a másiknak, majd újra távolodjanak, mint bolygók keringése egy naprendszerben.
De egy nap a bolygók egymásba olvadtak, összeforrtak, mint egy gigantikus égitest.
Elégették, felfalták egymást, újra formázódtak, bele olvadtak egymásba és létrehoztak egy új egységet, egy valamit, ami megfoghatatlan és megnevezhetetlen.
Egy elég hosszú élet múlt el tapasztalással, tanulással, jó és rossz emlékek gyűjtögetésével, hogy személyisége olyanná formálódjon, amilyen akkor, megismerkedésükkor, közel negyven évesen, lelke hegektől, ráncoktól barázdáltan érteni és értékelni tudjon, hogy végre tisztán élni tudjon.
Pont ekkor, pont jókor. Meglátta, magába szívta, és többé nem tudta sem elengedni, sem kevésbé szeretni.
Folyton növő szerelme bugyogva nőt és nőt, mint vulkán mélyén az egyre forróbb láva, hogy egyszer csak ne lehessen gát, ami szerelmének kitörő láváját megállíthassa.
Ott a fenyőfa alatt ez az érzés cikázott benne.
A könnycsepp végigfolyt arcán, benedvesítve szája sarkát, cigijét elnyomta, majd felment az emeletre, hogy reggeli csókját adja annak a nőnek, aki mindezt okozta.
A felkelő nap tiszta fényét, a reggeli pillanatokat, azt a szorító boldogságot.
Magát az életet!
A SZERELMET!
